Na ki volt az a marha, aki a hidegben a nyitott ablaknál tanult? Najóó, de amúgy meg fájt a fejem.
Kapar a torkom. Holnap osztálykirándulás.
Annnnnnyira tipikus. Hülyevagy, lányomastrid.
úgyse hagyom magam.
Szóval, ülök megint a padlón. De hogy a kedvenc kicsifrancijám idézzem:
"life is a bitch. you are a bitch. consequently you are somehow from the same family. so be an adult : apologize to your sister and everything will get alright soon
lol"
Ez azért felvidított :)
Erről a zenéről meg ez a fél nap padlónülés jut majd eszembe. De csak ebből is tanulok. Esetleg berendezkedem a padlón. Attól lejjebb nincsen.
(High hopes - Isn't it ironic? Don't you think?)
Olyan jó lehet gyereknek lenni. Olyan jó lehet érdeklődve, kíváncsian, bizalommal nézni bármelyik szembejövőre. Aki ha rád mosolyog, visszamosolyog rád. Aki ha integet neked, visszaintegetsz. Nem gondolsz semmi hátsó szándékra. De hiszen nincs is. Mosolyog és integet a "néni" vagy a "bácsi", hát ez micsoda jó móka. Többször is utána intesz, ha elhaladt már, de vissza-visszanéz. Látod az arcán, hogy ezt csak úgy, önzetlenül csinálja.
Hová lesz ez, mikor felnövünk? Miért néz mindenki gyanakodva, ha rámosolygunk az utcán? Hisz nemhogy vissza se mosolygunk, de egymás szemébe se nézünk. Hiszen mindenki csak rosszat akar, nem? Rámnéz, nyilván azt lesi, hogy vehetné el a pénztárcám. Rám mosolyog, meg van őrülve. Átszellemülten hallgatja a zenét, táncikál az utcán, nevet a hóesésben, csak úgy random mosolyog, hirtelen, látszólag ok nélkül - szegény pára. Kéne hívni a mentőket.
Miért nem okozunk mi felnőttek egymásnak is örömet? Miért nem mosolygunk vissza?
Pedig olyan örömet okoz reggel fél nyolckor a szőke fürtös kislány, aki visszainteget nekem.
Én tudtam, hogy ez nem lesz egy átlagos nap.
A tanáriban napok óta fel van írva, hogy
"A holnap érdeklődés hiányában elmarad."
Abból keletkezett, hogy egy programra rákerült keresztbe az ELMARAD cetli.
Ma aláírás is született.
"A holnap érdeklődés hiányában elmarad. Voldemort"
Ez még semmi. Előzéházni mentem a Nyelvtudományi Intézetbe. Az egy misztikus hely. Először is, szűk kis folyosói vannak, sok-sok ajtóval.
Szótári Osztály - írta egy ajtó. Nekem rögtön az ugrott be, hogy ez itt a Szótárügyi Főosztály, a Nyelvtudományi Minisztériumban.
Ahol olyan mesés és varázslatos dolgok vannak, mint a készülő szótár cédulakatalógusa, szócikkekben, dobozokban. 6 millió cédula. Némelyik 1881-ből, kézzel írva.
Emlékeztek arra a bejegyzésre, amiben arról beszélek, hogy sok sorozatban mindig a magyarokat kapják elő?
Hát, már megint.
A Twin Peakst nézem, pótolván a kultsorozatbéli hiányosságaimat, és akkor megjelenik az egyik fazon egy kupac ruhával, hogy:
"I get over to the Clean and Save, and Jeanie Pombelek is working the counter. She does not speak one word of English. Nada, zip. She is from Budapest. We just stood there and looked at each other like we were made of wood."
itt kicsit beszélnek arról, hogy kié a sok ruha
"You know the only words I know in Hungarian are paprika and goulash. It took me 20 minutes to get this stuff."
Namost.
1. Hurrá, hurrá, Budapestet mond, és nem Bjúdapesztet. Már haladunk.
2. Szerintem ez a Jeanie (így kimondva, Jíni) ez lengyel lehet szegénykém.
3. Budapest? Twin Peaksben, valami eldugott kis amcsi városkában kapásból európai fővárosokkal dobálózunk? Nem elég az ország. Na nehogymár. Úgyse hiszem.
4. De legalább maradtunk a magyar sztereotípiáknál. Paprika, gulyás, Amerikában élő, ámde angolul nem beszélő magyarok.
Ritkán vagyok shoppingolós leányka, de most úgy megtetszett egy cipő, hogy azt hajtom. Több üzletben is jártam, de valami mindig vacak az egyik felével, hol nem kényelmes, hol meg van nyomódva, de juszt is megkeresem az ideálist.
De nem is ez a lényeg, ez a háttérinformáció ahhoz, hogy hogyan is kerültem a Köki terminálba, ahol is úgy döntöttem, hogy a nap után, megfáradtan, de törve nem, beülök a kedvenc kávézómba, tanulgatok kicsit, felébredek, és hatékony estét tartok.
Csakhogy, a kedvenc kávézóm előtt egy csapat dinoszaurusz bőgött, ordított, üvöltött, visított, haldoklott, csapkodott a farkával, rázta a fejét.
Nem, nem ittam. Nem is drogoztam. Nem is álmodtam! (pedig azok pont ilyenek szoktak lenni).
Tényleg dínók lepték el a plázát.
De hogy miért, ó miért egy csendes kávézó előtt van a legnagyobb fészkük???
Majd ha kihaltak, visszamegyek.
Hosszu adta nekem, némiképp feddőleg, hogy írjakmán, dehát dehát, írok én, csak az előbbi bejegyzés óta rájöttem, hogy megint a papírnaplómba írok nonstop, mert az mindig velem van, mindig tudok bele írni, stb.
Mire meg ideérek, mindent kiírtam magamból.
Nade.
Eztet kaptam legott. Köszönöm szépen, igyekszem méltóbb lenni rá eztán.
Teendők:
A három dolog (ezen gondolkodom vagy 3 órája, mióta elkezdtem írni a bejegyzést. nem jut eszembe semmi különleges... najó).
1. Egyszer "beleestem a Dunába". Ami mondjuk nem így 100%-ig igaz, hanem úgy volt, hogy valahol itten Pesten sétálgattam exszel, és nekem richtig le kellett mászni a lépcsőn, richtig rálépni arra, ami látványosan csúszós, seggreülni, és vádliig merülni. Szerencsére nyár volt, a szandálomon átfolyt az egész, a farmeron már nem annyira, és mentünk valahová, úgyhogy felhívtam belvárosi barátosnémat, hogy "Beleestem a Dunába, felmehetek hozzád?". Persze. Fel is mentem, kértem kölcsönszoknyát. Azért sokat elmond az én ütődöttségi fokomról, hogy mikor beállítottam, megkérdezte, miért jöttem. Mondom, beleestem a Dunába. Haha, de most tényleg. De most tényleg. Haha. Majd csak észrevette a lábszáram. Érdekes. Pedig én totál az a fajta ember vagyok, aki simán beleesik a Dunába.
2. Első alkalommal, amikor a friss jogsimmal kocsiba ültem, és átvezettem a falu egyik feléből a másikba, akkor még nem is történt semmi. Leparkoltam, elintéztem, kecses Y-nal óhajtottam távozni, hát nem mögém settenkedett egy rohadék fa?! Csak a lámpa tört ki, de akkoris. Nem volt kellemes élmény.
3. Hat éves gimi pályafutásom alatt egyetlen egy darab 1-est sikerült összeszednem, kémiából. Kisdolgozatokból gyűlt össze. És én még nem is tudtam róla, de a tanár a fogadódélutánon elpletykálta valamelyik szülőmnek. Azt hitték, eltitkoltam. Pedig sose titkoltam el jegyet. Olyan rosszul esett, hogy alig akarták elhinni, hogy én még nem is tudtam róla.
A négy blogger:
Az első legyen Kobzoska, mert rajta mindig jót derülök, imádnivalóan szarkasztikus tud lenni, no meg mert oroszul beszél ez a medve, a második Clarisssa, aki mostanság újra sokat ír, és bárhogy tűnik is, én igenis olvasom, a harmadik a Helyőrség, mert nagyon bírom őket, a negyedik pedig a Kavicscukor, aki lett légyen bár fotóblog, hátha ír bele, vagy esetleg, rak bele további mosolygós képeket, ha mást nem akar :)
"Kobzoska motiválásából végigcsináltam 1 órányi gerinctornát a DVD-mről, most sokkal jobb, és már este 8 van, és nem tudom, hová lett az idő, biztos Marcel Proustot is ez motiválta, mikor regényt kezdett írni."
Részlet a saját e-mailemből egy barátosnénak.
Mert már megint, hová lett a négy napos hétvége? Először úgy terveztem, hogy elutazom Nagyobbik Öcshöz Zeneországba, ahol ő most tanul, de végül rájöttem, hogy én olyan szinten fáradt vagyok fizikailag és mentálisan egyaránt, hogy én totál itthon maradok, alszom, meg utolérem magam.
No lássuk:
- csütörtökön aludtam, olvastam, takarítottam, aludtam, olvastam, egyszóval megtartottam az oly régóta hiányolt fetrengőnapom.
- pénteken elmentem öccsel (kisebb) meg keresztlányokkal az állatkertbe, ahol olyan szinten lefáradtam, hogy én kérem szépen este 8-kor már aludtam, egészen reggel 7-ig. 11 óra. Wow.
- tegnap kimentem a családhoz, volt bográcsolás á la apukám, aki ellenben utána lázasan zuhant az ágyba.
- tegnap sikerült eltörni az ágyam - igazából én nem csináltam semmit, ő mondta fel a szolgálatot, nagyon minőségi anyag, így jobban elnézve.
Ezen felül sikerült még:
órát tervezni, egyetemre kicsit készülni.
Nem sikerült viszont:
fordítani, még aludni, még olvasni, filmet nézni (na jó, az a mai tervezet), kirándulni (jójó, állatkert, de az nem a klasszikus értelemben vett kirándulás), én még akartam egyetemre tanulni is, meg mindenfélét akartam még, uszodát, hátmasszázst, biciklit, dehátdehátdehát.
Mondjuk mindenképp pozitívum, hogy ez a nap még itt áll előttem, ennek egy töredékére tudok szakítani időt.
Sőt, kinyitott a fagyizóm!!! :)
Azt hiszem, ma majd kiteszem a székhelyem a teraszra.
Meg majd jövök még a bejegyzéssel, a blogdíjammal. Igen, még ma!!!
(Hűűű. Ilyen rég írtam az előző bejegyzést? Erről beszélek. Eltűnik az idő. Felkelek, iskola, hétvége, felkelek, iskola, hétvége. Hogy megy ez a nyamvadt idő.)
Csak egyetlenegy napot próbáljatok ki úgy, hogy ez van replayen a fületekben.
Egyből megváltozik a világ. Hirtelen minden lehetséges lesz.
Élek, virulok, sokat nevetek, örömet okoz a munkám, a tanulnivalóm, de elsősorban tényleg mégiscsak a munkám, fontosan és szeretettnek érzem magam, és ennél talán nincs semmi, ami jobban számítana az én hivatásomban.
Ha tényleg a te tanácsaidra kíváncsiak a gyerekek, ha szünetben le se érsz a tanáriba, mert körülvesznek, beszélgetnek, "megláttuk a tanárnőt, idejöttünk".
Felkelni nehéz, mert korán van, de most már a nap is felkel reggel, és könnyű szívvel megyek dolgozni.
Nem adnám én ezt a világon semmiért sem.
Valamint, Isten éltesse a nagyimat a 91. (!!!) szülinapján! :)
Tegnap álltam a körúton a szakadó hóban, először csak mosolyogtam, majd szélesen mosolyogtam, majd egyenesen nevettem. Lekaptam a sapkám, felfelé nézve, kitárt karokkal élveztem a hóesést. Így ballagtam a posta felé.
És szinte mindenki megfordult utánam.
Kézenfogva szeretnék Veled a hóban sétálni.
Csak mondd, hol maradsz már?
Nem, nem, nem Martin. Csak minden reggel, mikor kiérkezek Ferihegy vasútállomásra, érkezik a csapat varjú. Még hogy csapat. Horda! Csak repülnek, és repülnek, mint egy ostor, amit megcserdített az ember, egyre vékonyabb sávban, de jönnek. Köröznek kettőt-hármat, majd leülnek a TNT narancssárga autócskákat altató épület tetejére. Mind az összes. Fantasztikus látvány. Hosszú perceken át repülnek. Ki tudja, mit csinálnak? Reggeliznek? Elosztják a napi házimunkát? Csak úgy megbeszélik, ki melyik fán fog a nap folyamán károgni?
Sose fogjuk megtudni.
Én egyébként köszönöm, jól vagyok. Már másfél hete nincsenek vizsgáim, próbálok pihenni, de csak most tört rám az igazi fáradtság. Biztos köze van hozzá a hidegnek. Bocsánat. RENDKÍVÜLI hidegnek. Meg hónak. De most tényleg. Mi rendkívüli a téli hidegben? Ha mindez júliusban következne be, akkor azt mondanám, oké. De hát kinézek, hatalmas pelyhekben kavarog a hó, minden fehér, minden boldog, kivéve én, aki megfáztam. De nem, én is boldog vagyok.
Csak stresszelnivalót találok mindig magamnak. Mert minden hülye feladatot a nyakamba kell vennem. Most épp egy fordítást. Ráadásul olyat, amit nem is élvezek.
De ugyanakkor van egy csomó boldog dolog. A gyerekem, aki szülinapi tortával jár-kel az iskola folyosón, és csak kettő tanárnak ad, és én vagyok az egyik. A barátosném, akivel évek óta moziba akarunk menni, de sajnos nem lakunk közel egymáshoz, de akivel tegnap tényleg moziba mentünk. A hóesés. Hogy van időm filmet nézni. (csak épp nem nézek). A ráébredés, miközben a kolleganő feláll a menzán, hogy ő most elmegy, mert itt túl sok a gyerek ahhoz, hogy ő ezt tolerálja, hogy azért mégiscsak én csinálom jól.
Csökkentsük hát a stresszt. Megpróbálok fordítani.
Túlvállaltam magam már megint. Kéne egy külső meghajtó a felesleges infóknak az agyamból, hogy beleférjen a többi. Már csak (!) kettő vizsga, ami újrázás. De már valahogy úgy nem bírom.
Idegbajos lettem. Ha valaki nem úgy reagál valamire, ahogy én azt értettem/gondoltam, ugrok és harapok. Még jó, hogy egyelőre csak virtuálisan.
Talán nem kéne a maradék időben emberek közé mennem, mert még valakit akaratlanul is megsértek.
Csakhát, tanárként ez némiképp macerás lesz.
Ha láttok valamelyik reggel piroshátizsákos, vadalma-mód vigyorgó, arccal az ég felé forduló, hóesést széttárt karral néző, boldog leánykát, az én volnék.
Mert miért nem lehet úgy, mint ahogy az normális országokban működik? Ha van 3 ablak a patikában, akkor nem hátulról berohanunk az újonnan nyílóhoz vazze, mert NEM TE VOLTÁL OTT ELŐBB, HE.
Mert ugye, lehetne azt úgy is, hogy állunk sorba középen, ahogy tettem azt ÉN is, és akkor amelyik ablaknál előbb lesz hely, oda megyünk.
Ronda, aljas, kétszínű emberek.
De elnézem, mert karácsony van. És különben sem siettem sehová.
:)
NAGYON DÜHÖS VAGYOK!!! Megkaptam az értesítőt a bookline-tól, hogy átvehetem a könyvem, a múlt hét végén. Ma jutottam el odáig. Mondom, hogy kérem a 4 darab könyvet – ami 4 családtag ajándéka, cím szerint is felsoroltam – Astrid Bloggerina néven rendeltem. Nem leli. Utánanéz a gépben. Megvan! Astrid Bloggerina ma 13.09-kor (másfél órával korábban) FELVETTE a könyveket, fizetett és elment. Mondom az ki van csukva, Astrid Bloggerina ÉN vagyok. Még ha Kis Jucinak hívnának, de még csak az se. Jó, láttam már egy-két azonos nevű egyént, de nem sokat, és lássuk be, az esély kicsi. Pláne annak, hogy ugyanazt rendelte. Négyet. És egyik se a mai bestsellerek közül kerül ki.
Várjak kicsit.
Vártam. 10 percig hozzám se szólt, kiszolgált mindenkit, én addig nézelődtem. Majd közölte, hogy ez van, ő kiadta Astrid Bloggerinának, aki megvette, rendeljek újra, viszontlátásra.
Nade kérem. Nyilván nem várok személyazonosítást tőle minden vásárló esetében.
De ha már elkeverte a rendelésem, legalább foglalkozzon velem, ne a bolt túlfeléből vakkantsa oda, hogy viszontlátásra.
Ezt most ezt hogy?!!!!
No. Hát újabban megint 18 éves vagyok. Lett egy szalagom, amin az áll, 2006-2012.
Már nagyonnagyonnagyon készültem erre a napra. Végzős osztályfőnökhelyettes vagyok. Igaz, csak tavaly lettem kinevezve. Igaz, akkor az az 5 ember, aki ismert abból az osztályból, nagyon szépen megkért. És nem is tudtam, hogy ez ilyen jó lehet.
Nem is tudtam, hogy amikor lejövök a lépcsőn a szalagtűzős ruhában, és a lépcső aljában ott áll az osztály, hujjongva megtapsolnak, hogy a Tanárnő milyen szép. Nem is tudtam, hogy kilépni a küzdőtérre, egy osztályt kísérve, ilyen borzongatóan csodás érzés lehet. Nem is gondoltam, hogy mikor felolvassák, hogy "És szalagot kap az osztályfőnökhelyettes, Astrid tanárnő", akkor nem csak az én osztályomból, hanem összevissza mindenhonnan megint ujjongás és taps fogad. Majdnem elsírtam magam.
Hogy nézni ezeket a gyerkőcöket, az öt végzős osztályból négyet, akiket tanítottam, ahogy frakkban, menyasszonyi ruhában olyan mások, olyan szépek, az is ilyen hidegrázós érzés lehet.
Hogy milyen jó beszaladni, és az osztálytánc végét eltáncolni velük.
Először nagyon sajnáltam, hogy senki nem jön el velem. Ez nekem is egy fontos nap volt. De hát...senki.
Aztán, mikor ott álltam, és néztem őket, és mikor az egyik felkért keringőzni, eszembe jutott, hogy de hát láttak. Akik a tegnapi napon igazán fontosak voltak, ők mind-mind láttak.
Kezdjük hát a faunával. Mert ugyan mi szaladgált lelkesen a járdán tegnap reggel, mikor a csoporttársak felvettek székesfővárosunk egy frekventált helyén a kocsijukkal?
Egy jól megtermett, fényes bundájú patkány. How cute.
A nyelvről meg csak annyit mondanék, hogy basszus, ha már van ez a tegezés-magázás dolog, akkor HASZNÁLJUK, az Isten szerelmére, vagy töröljük el teljesen, mert bár nem vagyok még annyira öreg (mondjak bármit is), de ha én magázok valakit egy elegáns cukrászdában, az egyik legnagyobb fürdőben, sőt, akárhol, a párizsispult előtt, engem NE TEGEZZEN LE. Akkor se, ha annyi idős, mint én. Akkor se.
Mindenki jó valamire. Ha másra nem, hát elrettentő példának.
